cigítlenítési projekt

Ma van az első napja, hogy nem gyújtok rá. Reggel nagyon hiányzott, alig bírtam felkelni, mert az jutott az eszembe: nem lesz cigi a kávé mellé. Aztán az is az eszembe jutott, végigaludtam az éjszakát anélkül, hogy felébredtem volna dohányozni. (Igen, ilyen súlyos eset vagyok.) És akkor felkeltem.

Ez a hatodik alkalom, hogy leteszem a cigarettát. Tizenkilenc éves korom óta, és most leszek negyvennégy. Vajon ez azt jelenti, hogy menthetetlen vagyok, vagy hogy sosem adom fel? Esetleg mindkettőt? Jó volna tudni, mert a sok visszaesés miatt vajmi csekély az önbizalmam abban, hogy sikerül. Ráadásul én az a fajta dohányos vagyok, akinek a leszokás elején megy könnyen, és később lesz nehéz. Az első két-három hét után úgy érzem magamat, mint aki sosem mérgezte magát a bűzrudacskával. Undorodva figyelem a cigizőket, kezükben a korporsószöggel, ahogy beszívják-kifújják a füstöt. Mi ebben a jó? – kérdezem magamban. Én, a korábbi gyárkémény.

Aztán tiszta vagyok pár hónapig. Az ujjongás azonban, hogy leszoktam, csillapul, sőt, lassan szertefoszlik, és orvul motoszkáló gondolatoknak adja át a helyét. Mi lenne ha… De jó lenne… Elmúlt már fél év, ezután egy szál igazán nem árthat meg... A csábító szirénhangok felett néhány hétig, jó esetben hónapokig győzedelmeskedik a józan ész. Nem kellene a szép eredményt tönkretenni; ha eddig kibírtam, most már hülyeség lenne rágyújtani és visszaesni. A ráció egy darabig működik, aztán jön egy erős stressz, amikor bedobom a törülközőt: na, ebből elég, ezt már tényleg nem lehet cigaretta nélkül kibírni. És bemegyek az első trafikba, megvásárolom az újrakezdő dobozt, feltépem a csomagolást, olyan mohón gyújtok rá, mintha annyi éhezés után kaptam volna egy falat kenyeret. Lerogyok, ahol éppen vagyok, legyen az akár egy utcai virágágyás kőszéle, és szívom-fújom. Csodálatos érzés. Sajnos, hogy enné meg a fene.

Próbálkoztam persze a helyettesítő módszerrel: csinálj valami olyat, ami kiváltja a cigizés okozta örömöt. Futottam, jógáztam, edzőteremben súlyzóztam. Csak egy a bökkenő: a cigire napjában bármikor rá lehet gyújtani, a Margitszigetet azonban nem futhatom körbe, valahányszor csak eszembe jut a dohányzás. Ráadásul a cigizés semmiben sem akadályoz meg. Nem lihegek tőle a lépcsőn, nem fulladok futás közben, nem köhögök sem nappal, sem éjjel. Egyik ismerősöm akkor szokott le, amikor a busz után futva azt vette észre, hogy fullad. Azt mesélte, elég hiú ő ahhoz, hogy fiatal ember létére szégyellje a dolgot, így másnap letette a cigit. Azóta sem gyújtott rá. Én nem vagyok ilyen szerencsés.

Voltam mágnesterápiás leszoktatáson is, évekkel ezelőtt. Hatezer forintomba került, hogy ráfektettek egy ágyra, amire állítólag olyan takarószerűség volt leterítve, ami közvetíti a testnek a mágneses rezonanciát. A kezelésről kijövet ösztönösen nyúltam a cigis doboz után. Aztán azt mondtam magamnak: micsoda hülye vagyok én, drága pénzeket fizetek azért, hogy leszokjak, és tessék. Legalább addig nem fogok rágyújtani, amíg a meg nem vásárolt cigarettából meg nem térül a leszoktatás ára. Így tettem, sőt, jócskán túl is léptem a határidőt: fél évig nem volt kedvem rágyújtani.

A mágnesesek javára váljon, hogy ők világosítottak fel: a dohányzás nem pusztán függőség, hanem rossz szokás, sőt, sok esetben inkább az. A nikotinról két nap alatt le lehet kattanni – de a szertartásról… Azzal, hogy ezt megtudtam, tudatosabban irányítottam későbbi komolyabb cigi-szüneteimet. Mert volt egy több mint egyéves tiszta szakasz. Gyászoltam az embert, akit a világon a legjobban szerettem, szerelmi csalódás is ért, gondoltam, ez a bénázás nem mehet tovább. Jelentkeztem egy jógaiskolába, és abbahagytam a dohányzást. Továbbá nekifogtam párt keresni. Persze megfogadtam, hogy dohányossal soha többé, mert akkor előbb-utóbb visszaszokom. A pasit néhány hónap múlva meg is találtam, egy könyvesboltban, ahol eladó. Rendes srácnak tűnt, mint kiderült, az is, sőt, olyannyira rendesnek találtam, hogy ki sem néztem belőle a dohányzást. „Ez a pasi olyan jámbor, biztosan nem mérgezi magát szándékosan” – valami ilyesmi motoszkált a fejemben. Mire kiderült, hogy nem is olyan jámbor, sőt nagyon is megvan a nem is kevés esze és önálló akarata, aminek jegyében erős dohányos, már egy pár voltunk. (A könyvesboltban, ahol eleinte sokat beszélgettünk, nem lehet rágyújtani, ugyebár. Így jó darabig kis sem derült a gikszer.)

Szóval járni kezdtünk. Én nem dohányoztam, ő pedig a velem töltött időre lovagiasan felfüggesztette a cigarettázást. Mégis úgy esett, hogy néhány hónap múlva nem ő tette le a cigit én hatásomra, hanem én buktam el őmellette. Valami feszültség támadt köztünk, és én dühömben azt mondtam: adj egy szálat. Hogy is hívják az ilyet a pszichológusok? A probléma megoldásának módja: önveszélyeztetés. Újra dohányos lettem.

Később már együtt próbálkoztunk. Megbeszéltük, egyedül nekem nem megy, és ő beleegyezett, hogy alkossunk csapatot. Nem is gyújtottuk rá több mint egy évig. Akkor sem, amikor kiderült, mellrákom van, amikor őrjöngve izgultam a műtét előtt, és amikor jött a kemó. Csakhogy mire a hormonkezelés és a sugárterápia is elkövetkezett, totál k.o. lettem idegileg. A doki fel is írta a lapomra: a beteg deprimált állapotban van. Egyszerűen elegem lett. És akkor azt mondtam magamnak: ezt én már nem bírom tovább cigaretta nélkül. És vettem egy dobozzal.

A pasim előtt sokáig titkoltam. Szégyelltem, hogy elbuktam saját kezdeményezésemet, és nem akartam, hogy ő is velem bukjon. Mentolos rágót rágicsáltam, a lakást pedig úgy szellőzettem, mint egy őrült, hogy ha hazaért, ne érezze a füstöt. A szívem mélyén tudtam, úgysem jön össze, mert a párom szimata akár egy vadászkopóé. De nem szólt, csak kábé két hónap múlva. Hogy ő visszaszokott. Szóval mutyiban cigiztünk egymás háta mögött.

Most is együtt tettük le. Mint mondtam, a mai nap az első. A pénz vitt rá elsősorban: kötöttünk egy új biztosítást, amire kell a havi zsé, plusz kiszámoltuk, mekkora megtakarítás volna, ha félretennénk a cigire költött összeget. Amit csak úgy szétfüstölünk, miközben öldököljük magunkat. Mert a dohányzásra szánt pénz még úgy is tekintélyes részt tesz ki a havi büdzsénkből, hogy a párom, immár a férjem, nem kész dobozokkal veszi a cigit, hanem ő maga töltögeti a hülniket egy kis mechanikus gépezet segítségével. (Amit egyébként halálosan un.)

Szóval ma van az első nap. Nem tudom, Bandit felhívjam-e a munkahelyén, mit érez, hogy megy neki. Vajon akkor teszek jót, ha biztatom, vagy ha nem emlékeztetem a cigire? Jó volna tudni, hogyan segíthetek neki, mert ő kulcsfigura a leszokásomban. Nélküle nem megy, mint oly sok minden más sem. Remélem, ő is így van ezzel: erőt tud majd meríteni az én lemondásomból, mint én az övéből. Átbeszéltük az előnyöket nem egyszer: megmarad a cigi ára, fontos dologra költhetjük, nem lesz büdös a lakás, a ruhánk sem, és egy csomó időnk megmarad, amit eddig azzal töltöttünk, hogy a foteban ülve csak füstöltünk. Az egészségünkről nem is beszélve. Morbid lenne tüdőrákban meghalni, miután a mell- és a méhráktól megmentettek.

Azért ma reggel kellett Ili, az egyetemi csoporttársam véletlen telefonja. Ő rángatott ki a hívásával a nem-akarok-felkelni-mert-nem-gyújthatok-rá című szendergésből. Azért a kávé mégis jólesett. Cigi nélkül is. Lehet, hogy máris haladok?

Ma van a második napja, hogy nem gyújtunk rá. A válság azonban már tegnap kitört: kiabáltunk egymással. Nem egyszerre, hanem külön-külön. Először én közöltem a férjemmel sipítozva, hogy az ügyfélszolgálattól nem szabad félni, mert az ügyfélszolgálat van értünk, és nem fordítva. Azért kapják a fizetésüket, hogy az ügyfeleket (azaz minket) szolgáljanak. Benne van a nevükben. Lamentáltam vagy félórát, mert december vége, sőt, karácsony előtt óta sehogy sem sikerül elintéznünk a táppénzemet az OEP-nél. Hol ezzel dobták vissza az anyagunkat, hol azzal. Mindig hiányzott valami. Mondtam Bandinak, odamegyek, hívatom az osztályvezetőt, és kiverem a palávert, mire ő, hogy ne csináljam, mert még bosszút állnak. Na, akkor borult el az agyam. Férjem csak ült némán a fotelben, egyre némábban, amíg észre nem vettem, hogy nem lesz ez így jó. Kértem sűrűn a bocsánatát – köztünk nem divat a hangos szó.

Este neki lett elege abból, hogy a cigihiánytól fel-le futkos valami furcsa és kellemetlen bizsergés a lábában. Mind a kettőben. Én lelkendezve mutogattam az MR-vizsgálati felvételeket az agyamról (a fülcsöngésem miatt csináltatta a neurológus, vagy már fél éve tart), ilyet még nem láttam, pláne nem az én saját koponyám belsejéről, Bandi a szokásos sci-fijét nézte volna a tévében, amit miattam meg a lábbizsergés miatt lekapcsolt, és dühöngött, hogy ő ezt nem bírja tovább. Hogy pontosan mit nem bír, arra már nem emlékszem, olyan nyilvánvaló volt, hogy a fő bűnös a cigaretta, illetve az utána való éhség.

Reméltem, az éjszakát végigalszom, így, hogy nem kelek fel cigizni, de csak felébredtem. Kétszer vagy háromszor. És nem lehetett rágyújtani. Nagyon rossz volt. Délelőtt ösztönösen pakoltam ki a mindenféle mütyüröket a hamutartóból, amikkel teliraktam, mondván, új funkciója lesz neki, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy nincs már hamu, amit beletermelhetnék helyettük.

Üres az élet cigi nélkül. Bandi jobban érzi a szagokat. Olyan, mint egy kutya. Az utcán hol pecsenye-illatfelhőt regisztrál feléje úszni, máskor a benzinbűz facsarja az orrát. Vagy penetráns emberszag. És egész valóján, minden ruháján érzi a beléjük kövesedett bagószagot. Én még csak a lakásnál tartok. Belépéskor megcsap a pállott cigarettabűz. Mi lesz, ha beleivódott még a falakba is, és idővel sem lehet kiszellőztetni?

Most már este van, és épp befejeztük a vacsorát. Bandi csinálta, finom vegyes saláta volt. Utána bejött, és azt mondta, most jön, amiről nem beszélünk. Azaz a furcsa érzések. A cigivel kapcsolatban. El kell valamivel foglalnia magát, morfondírozik. Persze hogy a számítógépes pontgyűjtős játékkal. Amíg élek, nem fogom megérteni, hogyan működik, de a férjem órákat képes vele eltölteni. Le is ül mellé, megjegyezve, mennyivel jobban érzi a szagokat (újfent), de azért tart tőle egy kicsit, hogy talán csak képzeli az egészet. Szóval csak hallucinálna?

Ma vettem egy kávét papírpohárban a Princessnél, adtak hozzá fehér műanyag kavarópálcikát. Azt szopogattam délután. Hol is van? Ja, ideraktam, az asztalra. Na hát akkor, pálcika, irány a rágicsa.